Mint a Kékes-tetőn a köd,
Mely búsan jár a hegy fölött,
Néha elszáll, megjön újra,
Télen ő a hegy lakója.
Így él énbennem az emlék,
Szívemre száll, libben odébb.
De makacsul mind visszajő,
Régi búkat hozva elő.
Alakjának ködlő leple,
Elibém száll éjjelente,
Ködruhája, álomarca,
Visszaszólít, visz a múltba.
Mint a szitáló ködpermet,
Égő kínra könnyet perget,
Mintha a szél ködöt űzne,
Ellobbanó pásztortűzre.