A magyar hazában
(válság)
Menjen! amerre lát… állásából elbocsátották.
a munkahely hiány, a lehetőség silány
– és az is a barát, barátjának dukál –
mégis napokig hetekig hónapokig járt
vitte hite és reménye
végül diplomáit szögre függesztette.
Hátizsákja egyre aszottabb,
s mi maradt: könyv és családi fénykép
búsan egymáshoz koccant vánszorgó léptei üteménél.
Körülötte a kivilágított utcákon
a nyomor lehelete hevert,
esténként bevackolt mint az űzött állat
egy „lakatlan” kapualjba,
s aludt összekuporodva, didergőn fázva
vagy ahol érte az álmatlan,
párnátlan álom: padon, papírdobozon…
bűzlött – napok óta nem mosdott. –
Már nem kilincselt, nem is evett
– szédelgett,
a szeme előtt színes karikák táncoltak fényesen.
…
De akkor felforrt a vére,
és a düh vörös lángja égette
ennyire gazdag ez a nép?
hogy nem kell
a pallérozott ész, az ügyes mester-kéz?
– mennyi idő, kitartás, fáradtság, pénz –
és mind, mind veszteség
mert a magyar hon mint a magot a szél
elveti:
s fiait elengedi
más országba „hazáját feledni”
Tört és zúzott volna! de nem tette,
feltüzelt indulatai megfékezéséhez
maradt még lelki ereje
– ehhez igazi férfi kellett! –
Valamiben bízott, bizakodott,
nem tudta: miben kiben hogyan…
de itt akart felállni újra lépni
és a magyar hazában büszkén élni!
hiszen anyanyelve s létének gyökere
három színből ered: ez a magyar föld
a piros, a fehér a zöld
(2009)