Lehetnék pipacs-kelyhedben
tüzes óbor gyémántfényű hajnalon,
a bánat kőcsipkéit mozsárba törhetném
a komorság lemezeivel borított világ-asztalon.
Lehetnék pergő aranyhúr
selyem ujjaid lágy fonatán,
mosolyod parázsló csillag-szirtre szögelném
a hűvös gomolygás süppedő bársonyán.
Lehetnék mindent rejtő szirom-fészek
a semmi feketébe őrült körvonalán,
árnyékod tűzpontját lángra lobbantanám
a könyörtelen beteljesülés tusakodásán.
Lehetnék tűzvirág szemedben
a szikrázó gyötrelmek barlangjában,
varázslatos álom-létrán hajladoznék
a testetlen vágyódás magányos hálójában.
Lehetnék suhogó remény-kard
az ellenséges indulatok záporában,
vívódásom csókjait hinteném rád
a boldog megsemmisülés hullámzásában.
Lehetnék a bölcsek alázata
a törvényszerűségek konok egyensúlyában,
áldást osztva hajolnék lépéseid nyomán
álmomból fakadt szerelmem lázadásában.
Lehetnék láva égető forrósága
az érvekbe fagyott szégyenfal oldalán,
a szél sípjain játszanám dalodat,
a terméketlen bűntudat haláltusáján.
Lehetnék szorongásba oldódó virágzás
égig nyújtózva a tündöklés csóváján,
izzítanám a képzelet aléltságát
a szárnyra kelt ige ünnepi várakozásán.