A Bükk felett, hol a végük szürke,
A hideg alkony ráesett,
Néma estnek csendje,
Vadállatként osont, osont.
Ágak között leesett, leesett,
Lobogó láng levelekre ráégett,
Ő a Nap, ki nyugovóba csúszott
S az Éj közeledtén,
Kis madár hangok, lármázó verebekben ...
Visszhangzott.
S megérkezett a gyönyör is,
A csillagok.
Egyszercsak a dombok közül,
Széltében kivált egy kósza hír,
Messziről, egymagában,
Mint vízesés, hosszú morajjal közelít,
Mely a medret kiszakítva,
Robogva mindent felhasít.
A föld is reszket, dübörög,
Közeledik úszva, kúszva,
Tüzet okád, földet tépve,
S egy füstbe keveredik ...
Erdőt szeli szét.
Elment,
Lassan minden csendes lett.
Bokrok alól, megbújt helyről
Mutatkozó állatok,
Félve s még ijedten jöttek elő.
Mily csoda, kicsoda volt, kérdezgetik,
Honnan, mi jött erre ... mi is volt?
Egy cinege az ágról kiált,
Mi lett volna? Semmiség...
Csak a gőzös, a vasló szólt.