A világ és a béke
Milyen is a világ?
Mit is lát az ember?
Van itt szárazföld,
S szinte végtelen nagyságú
Számtalan sok tenger.
Süt a Nap, órákon át, naphosszat,
Sugaraival szemünkre fényt csalogat.
Boldogsággal tölti meg életünk,
Ezáltal minden perccel, minden nap
Egyre többet, s jobban élhetünk.
Kellemes szellő lengedezik olykor,
Felüdít, mámorít, mint egy pohár bor,
Életünkbe új színt, pezsdülést hoz,
S általa néha látjuk az újat, a színt,
Melyet a Nappal együtt a létünkre hint.
Bárcsak ilyen idilli lenne, ilyen szép minden,
Boldog a világ, gyermekként még ezt hittem.
De rájöttem, ma már tisztán látom
Az élet nem egy mese, a lét nem egy álom
(S) Hiszem, hogy célom megtalálom.
A világnak csak egy van,
Egyetlen nagy vétke:
Hatalomra éhes embereknek
Túlságosan nagy az étke,
Nekik fontosabb a háború, mint a béke.
Él rengeteg ember,
Ki nevetni nem mer,
Nincs rá oka, nem is tehetné,
Mert nincs feje fölött fedél,
Nincs ami megvédené.
Tennem kell, mert én még tehetek,
Nem hagyhatom így, reménytelenül e helyzetet.
Nem nézhetem síró szemmel,
Valamit nekem is tennem kell,
Szembeszállok hát az ellenséggel!
Hogyan is kezdjek hozzá, hová indujak?
Hadba lépek, hadba velem Ifjak!
Nem nézhetjük tétlen, hogy messze tájon
Emberek élete rémálommá váljon.
Ezt nem hagyhatom, véget kell érjen az álom!
Nem tudom hogyan kezdődött, már nem ez a lényeg,
A szándékom, hogy a csatának én vessek véget,
Részese lehessek a diadalnak,
Így örömet csalhatok szemére
Sok idősnek, s sok fiatalnak.
Idősnek, fiatalnak, kik nem résztvevői,
Csupán áldozatai a viadalnak.
Asszonyok, gyermekek reggel félve kelnek,
Mert nem tudják mi vár rájuk aznap,
Milyen kínt kell megéljenek.
Gyermekek sírnak, szenvedés mindenütt,
Hisz nincs többé hazájuk, elveszett mindenük.
Fiúk s lányok, kik itt maradtak árván,
Mert körülvette őket sok fondorlat, ármány,
Várják a segítséget, karukat kitárván.
Értük kell mennem, csatát vívni,
Hogy megtudják, milyen boldogan élni.
Ők még alig éltek, mindig csak reméltek,
S vidám lelkük talán még föl sem ébredt,
Mert oly sok bajt, keserűséget megéltek.
Emberek ábrándoznak, remélik, hogy vége lesz a harcnak,
S ezzel együtt a nyomornak, a sorozatos kudarcnak.
Egyszer talán majd felcsillan a szemük,
S talán majd egyszer el is merik hinni,
Hogy vannak még jó emberek, van kiben bízni.
Egyetlen tervem, vágyam, álmom,
Hogy célom valóra váljon,
Életük legyen egy véget nem érő tábor,
Melyben az élet egy mámor,
Ahol a boldog ember őszinte, vidám, s bátor.
2009. 11. 22. vasárnap