Üveges tekintet a semmibe vész
Elveszett hit, mely nem hoz több reményt.
Fájó üresség, csend, és félhomály
Őrült félelemmel, párosul a magány.
Zárt ajtó mögött, reszketve lapítok
Magányos szívem zörejét hallom.
Állok az ablaknál, s várok rá!
Érzem, hogy nem jön el soha többé már!
Az esti szürkületben, a holdfényét nézem
Felvillan előttem, letűnt életem.
Rémisztő sötét van! Fényt nem látok!
Hol vagytok most, régi barátok!
Kell nekem valaki, aki átölel!
Egy gyengéd kéz, mely vállamon megpihen
Egy csillogó szempár, mely csak rám figyel,
Egy baráti hang, mely innen kivezet!
De nem jő a kéz, mely segíthet nekem.
A sötétben ülök, fázom, és elvesztem!
Üvöltök a csendben; kérlek, segíts nekem!
De minden hiába, csak a szél zúgása felel!
Gondolkodom nagyon; élni így érdemes?
Ha én nem lennék, könnyebb lenne neked!
Bánatcsipkéből vert könnyfátyol szememen,
Egy végső sóhajjal, a nagy útra kelek.