P28 - Lélekhervadás
Írta: nappalyazatosz Dátum: November 26 2009 05:29:23
H

Sokatoknak most rossz hírekkel kell szolgálnom. Mától kezdve új témákra térek át és abbahagyom a különböző matematikai és egyéb tudományos okfejtéseimet.
Teljes hír
Lélekhervadás





Kedves olvasóim!

Sokatoknak most rossz hírekkel kell szolgálnom. Mától kezdve új témákra térek át és abbahagyom a különböző matematikai és egyéb tudományos okfejtéseimet. Ennek persze meg van az oka, amit eleinte nem akartam leírni, de rájöttem, hogy muszáj. Muszáj, mert, ha nem írok le mindent, félek, hogy örökre elfelejtődik, azt szeretném, hogyha meghalok is legyen esély egy olyan világ létezésére, amelyről én eddig álmodni sem mertem. Tudom, hogy már előbb le kellett, volna mindezt írnom, de egyszerűen nem bírtam. Rendeznem kellett a fejemben a gondolatokat. Most úgy érzem, hogy készen állok és kérlek titeket, hogy értsétek meg döntésemet, vagy legalábbis próbáljátok meg megérteni.
De mielőtt belekezdenék egy vallomással tartozom. Amikor 6-7 évesen kortársaimtól lemaradva nem tudtam hiba nélkül megoldani bonyolultabb egyenleteket kicsit elmaradottnak éreztem magam, kevesebbnek. Éppen ezért kezdtem el akkor megtenni minden tőlem telhetőt, hogy behozzam ezt a lemaradást, és úgy éreztem sikerült is. Mára már könnyen elboldogulok a logaritmusok világában és keresve se találok sehol egy útvesztőt, pedig sokáig féltem, azok közé a kevesek közé tartozom, akiknek egyszerűen „nincs érzékük a matematikához”, s így társadalmilag fölöslegessé váltam volna. Ez sokkal jobban megijesztett, mint a halál gondolata, amit mindez okozhat. Miután sikerült eligazodnom benne, biztonságban éreztem magamat a világban. Sohasem gondolkoztam azon, hogy mindennapi chat-partnereim élő személyek is lehetnek és találkozhatnék is velük valahol, valamikor... vagy, hogy egy-egy tanáromnak arca is van, hogy élő ember. Fogalmam sem volt arról, hogy létezik egy teljesen más, számomra ismeretlen világ is. Amiben elveszettnek érezném magam, ami nem ad ekkora biztonságot. Ahol az ember nincsen a számítógéphez kötve. Amiben már nem lennék olyan magabiztos, mint amilyennek eddig éreztem magamat.
Két hónapja sétáltam a környéken, amikor is egy számomra ismeretlen helyre, egy temetőbe tévedtem. Egyetlen kicsi gyertyaláng csalogatott be, melyet egy öregember tartott a kezében. A gyertya fénye az egyetlen fényforrást jelentette azon az éjszakán. Sokáig hezitáltam, hogy közelebb merészkedjek-e hozzá, de tudván, hogy ritkán találkozhatok nyílt utcán emberekkel, főleg éjszaka, a kiváncsiságom hamar rávett a sétára. Minél közelebb kerültem a sírhoz és a gyertya fényéhez, annál nyugodtabbá váltam.
Leguggoltam mellé a sírhoz és az arcát fürkésztem. Sohasem láttam még ennyire öreg embert -, nálunk mindenkit elaltatnak, aki megéri a 45 éves kort, hiszen onnantól kezdve nincs rá szükség. Ennek valódi okára ma már nem tudnék pontos, számomra is érthető magyarázatot adni. Hogy őszinte legyek, attól a naptól kezdve tényleg teljesen megváltozott az életem. Rengeteget tanultam tőle, olyan dolgokat, amiket az interneten hiába olvas az ember, sosem érthet meg. Sok mindent persze ma sem értek, de higgyétek el nekem mára már bármit megtennék, hogy ezen változtassak. Először is szeretnék megtanulni sírni. Az öregemberrel gyakran előfordult, hogy egy-egy könnycsepp gördült ki a szemgödréből. Ilyenkor mindig csendben maradtam, nem tudtam, mit kell, mit szabad tenni, talán tudat alatt nem akartam udvariatlan lenni.
A sírás mechanizmusát még ma sem értem pontosan - azóta sem találtam semmi logikus magyarázatot rá az interneten. Eleinte zavart, ha sírni láttam. Főleg azért, mert olyan témák indították be nála ezt a mechanizmust, amit akkor én még nem találtam érdekesnek, szomorúnak. Ilyen téma volt a szüleim, nagyszüleim halála és a modern társadalmunk minden pozitív vívmánya, jellegzetessége is. És bár néha kifejezetten zavart, végül mindig ráhagytam a dolgot, tudva, hogy ő mindezt úgy sem értheti. Később kezdtem megérteni. És komolyan vágyni kezdtem rá, hogy én is képes legyek sírni.
Ő is mesélt a családjáról, múlt korokról, amikről én már nem hallhattam. Ilyenkor kifejezetten sajnáltam, hogy nem volt olyan viszonyom édesanyámmal, hogy komolyabban is tudjak róla mesélni. Néha azt kívántam bárcsak egyetlen percre élne még, hogy megkérdezhessek olyan alapvető dolgokat, mint, hogy: mi a kedvenc virága? mi a kedvenc színe? Vagy csak, hogy emlékezni tudjak a haja színére, a mosolyára.
Sokat megtudtam az életéről is Legtöbbet Mónika nevű nagyanyjáról mesélt: 1991. márciusban született egy, akkor még híresebb városban egy teljesen másik korban, mint amiben mi most élünk. Tulajdonképpen egy viszonylag egyszerű asszony lehetett, - egyszerű álmokkal, egyszerű reményekkel… - mégis, ha sikerrel jár nem létezhetne a mai világunk. Először én is nehezen értettem meg ennek folyamatát, de azt hiszem mindenkinek nyilvánvaló – vagy, ha nem így van, mostantól nyilvánvalóvá válik - az, hogy az ő nagyanyja korában még az irodalom és a művészetek még komolyan foglalkoztatták az embereket. Volt akinek a munkája ezekre a számunkra már érthetetlen „tudományokra” épült. Voltak emberek, akiknek az életét jelentette mások vagy a saját lelkük megismerése és szavakba öntése, esetleg lefestése. Mindez ma már elképesztőnek és logikátlannak tűnhet, nem véletlenül haltak ki mindezen tudományágak. Hiszen mindenki tudja, hogy az emberi lélek minden egyes rezzenése lejegyezhetetlen, csak a harmada adható vissza és az sem tökéletes formában. Későbbi tudományos próbálkozások megpróbálták redundálni ezeket az érzéseket, remélve, hogy képesek lesznek leképezni azokat, de sikertelenül. Én is csak most kezdem megérteni, és átlátni mindezt, épp ezért nem tudok róla teljes képet adni, mégis el kell fogadnunk ezt: a hitüket, meggyőződésüket, az elveiket, az életstílusukat ahhoz, hogy megérthessük őket. Az ő nagyanyja talán az utolsók között volt, akik megpróbálták mindezt a „hitet” a Földön tartani és annyira szorították magukhoz, úgy féltek tőle megválni, hogy amikor kiszakították mindezt a kezükből belehaltak..
Mutatott a még nagyanyjától hátrahagyott könyveket, verseket és olvasott is belőlük, de hogy őszinte legyek nem értettem a szavak jelentőségét, értelmét. Többször előfordult, hogy egy-egy vers közben egyszerűen megakadt a torkán a hang és elnyelt egy-egy szót, ilyenkor mindig próbáltam csendben maradni és tiszteletben tartani a „tüzét”. Gyakorta kijártam vele a temetőbe is. Megtudtam, hogy eddig csak nagyanyjával beszélgetett, és a sírja mellett állva rengeteget mesélt is róla. És tényleg egy hihetetlen asszonyról van szó. Sokáig én se gondoltam így, de mára már elhiszem. Választhatott, mert volt rá lehetősége, képessége és ő az irodalmat, a művészetet választotta. Próbálta életben tartani, utolsó lélegzetével is fújni, hogy tüze túlélje őt és újabb lángokat gerjesszen, de mindez reménytelennek látszott. Pont ez az, ami felénk emeli őt, hogy mégsem adta fel. Hányan vagyunk, akik folytatnánk, ha tudjuk, hogy hiába? Ha tudjuk, hogy vége. Ő nem számok között, emberek között élt. A lelket – és így a művészetet- tartotta fontosnak, fontosabbnak, mint a pénzt, a tudományt, a fejlődést.
Most itt ülök. Könyvek között. Amiket megmentettem az égő házból. Az emlékek miatt. Az érzések miatt. Az utolsó kívánságaként elégettem vele együtt mindent, ami halálával együtt talán örökké kihalt a világból. De valamit mégis meg akartam tartani, reményként, hogy még nem késő midnent visszaformálni. S, ha esetleg valaki ezt egyszer halálom után olvassa és bizonyságot keres minderre, látogasson el a Fiumei-úti temetőbe és keressen egy 1991-es évszámot egy sírkövön rajta Ferencz Mónika névvel, s olvassa fel hangosan a síron látható idézetet:
„Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,/ mint önmagának dermedt-néma szobra./ Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer./Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
Mert ott fekszik egy asszony, aki egy öregember szerint: „Az utolsó igaz ember”. És én is kezdem mindezt elhinni. Muszáj elhinnem. Mert, ami az ő küldetése volt mától az én küldetésem.

2103. november. 12.