Mocsári történet
Zöld fátyolredőjén fakul már az alkony,
Békalány homlokán megcsosszan a szél...
Vizililiomok suttogását hallom,
tó tükre válaszul Tündérekről mesél.
Az elvonuló nap álmot hint a vízre,
megelevenedik a szunnyadó mocsár,
ködpárás vásznára filmet vetít le
egy elátkozott helyről, mely csodára vár.
Bámulom a lápot átfolyva a múltba,
kenes gázok hívnak bódulatba ejtve,
hínár nyálkás karja testemre simulva
lehúz a mélységbe, - megölni szeretene.
De én élni jöttem e kietlen tájra,
rothadó iszapja még nem lesz szemfedőm.
Vonz a reménytelen jövőnek varázsa,
belétúrok hosszan az elnyúló időn.
Eltelnek a percek kínlódnak az órák,
nyirkos napok jönnek, még mindig itt vagyok...
Úszóhártyám feszül, bőröm sárgás-zöld már,
köröttem piócák, siklók és varangyok.
Keresem a békát, ki magányán lebeg,
kinek forró homlokán fénylik hős jövőm.
Vélt koronájának helyén égő sebek,
Haldoklik Ő is... - de hozzá hajt ösztönöm.
Most jöhetne a csók, mitől Hercegné lesz!
Jómagam királyfi aki megrészegül...
Egymásra tekintünk de senki sem kérdez,
homályos szemünkön bánatos könnycsepp ül.
Ó mennyi szürkület és hajnalpír fakult,
ám összeért ajkunk sosem hozott csodát.
Kusza Tündérálmom a mocsárba fúlt,
Halál mutogatta vonuló alkonyát.
Zöld fátyolredőjével elhagyott az élet,
Békalány homlokán megcsosszan a szél...
Sárkoronájával titkon elbeszélget,
- zavaros történet... - Hercegéről mesél...