Azért vagyok…
Most rám nehezedik hegyeknek magasa,
míg dombok derekán futnak szerpentinek,
s meglátom, hogy virít puszták csupasz hasa.
Világom mutatnám, ma már mindenkinek:
pillangó röptében az erőt, s könnyed bájt,
szememben csillogást – nem is akármilyet,
szivárványhártyámban a nem levő szabályt,
s meglátásaimat, mely gyíkként, hogy siet.
Gondolat mezején tengernyi a fűszál,
szélkarjába hajló szálak ingadoznak,
hol hangyányi érzés tévelyedve kószál,
emberféleségek folyton hadakoznak.
Itt kóválygok én is, kutatva szavakat,
pitypangnyi törődést bogáncs közt keresek,
s nézem a magasban szálló madarakat.
Kivágott fák helyén sarjadó fenyvesek,
zöldjükből remény kél, s tisztuló levegő,
álmaim hajnalán napfénye ránk ragyog.
Vágyam oly egyszerű – kékségben lebegő
békesség zászlaját most magammal viszem.
Könnyű a sóhajom, kolibri szárnyakon,
ezernyi szárnycsapás magasba tart, hiszem,
virágkehelynyi gőg porába hull vakon.
Közelebb kerülök mindenhez hirtelen,
ahogy égben a fény felhőket öleli,
eloszlatom a bűnt, maradjon idegen,
s a szeretet legyen igazán közeli!
2009-11-30