.jpg)
Ezerszer mesélem
Ezerszer mesélem, minden éjen fenn az égen,
Annak kékjében, remélem, mindenki szereti.
Ilyen egy pelyhes, bozontos nyár, melyet a koldus
Írva sírdogál, s száz magányos év alatt feltűntek ők.
Szegény feje ázik porban, mikor eső csapkodja az út tetejét,
Szegény bánata nem sírdogál csak úgy, mikor elveszti mindenét.
Minden olyan ember, ki a földön születik, s meghal,
Kérdeznie kellene, más miért él egy jobb kort, dalol egy dalt.
Ránehezül lábaira a súlyos érték összessége, mindennek a többsége,
Társadalom kirekeszt, periférián születik meg a koldus.
Koldus én is magányos, nem sajnos! Itt van velem sok ember, félem életem, szemtelenül.
S végre értem, mit kínban szerettem, most más kárán tanulom, ezt verselem.
Szép az idő újjászületik a tél. Fagyva melegszik a bársonypárnán, ki csak a tűzhely mellé áll.
Most írva dalolom, elregélem mit szabad, melyet szült e társadalom, ez a kor learat.
Itt van, itt van sok fia, lánya, munkája sem, élelme sincs talán, vonulunk a pusztaságba!
Mert senki nem mondja ki, mit lehetne, kell! Csak azt tartja szem előtt a szegény, bárhová, de menni kell.
Mentem én is voltam sok – sárban tiport alakok rémének képének álmában, s mikor száz, Marcangoló emlék űzött, velük a csapdát, egyedül jártam.
Nem rólam szól, nem magamról kellene. De dalolva leírom, fáj a napraforgótáj,
S benne minden élő költő, eszmeiséget hord magában, szellemében, bús álmában.
De kell itt egy új, nem is, egy perspektivikus pálya, melyen mozogva elérjük mi is,
Segítsenek végre nemcsak magukon, kik tudnak, de magán az emberen is.