V104 - Magam emésztő
Írta: nappalyazatosz Dátum: November 30 2009 19:29:31

---

H

Az őszi szél lassan vonul
Végig a városon
Míg az éj az utcákra borul
Elrejtve lábnyomom.

---

Teljes hír

---

Magam emésztő

Az őszi szél lassan vonul
Végig a városon
Míg az éj az utcákra borul
Elrejtve lábnyomom.
S a lábamhoz érinti a Duna
Halk hullámainak langy vizét
Míg engem egyre csak emészt
pár gondolat, s a tudat
Hogy talán semmit sem ér
Ez az átkozottul nyomorult lét.
A lelkemből kitörni készül
Valami eszméletlenül
Kínzó, s nyomasztó gyötrelem.
Nem tudom minek is nevezzem.



Mert én érzem magamban
hogy a már megírt sorsomnak
Egyes állomásai:
„az emberiség lépései”
Csak nem tudom mit kell tennem.
Szavamat felemelhetem,
De kimondva mit sem érnek
S leírva csak remélem,
Hogy egy-egy lelket
A világban megremegtet
néhány sorom, versszakom
novellám esetleg dalom.


De mégis miről szól
Az a rengeteg leírt szó?
Szerelemről? Barátságról?
Egy ki nem mondott vallomásról?
Ez nem tanítani való
Csupán leírni jó
De se a világot, se engem
Nem visz arrébb egy lépést sem.
És néha tényleg úgy hiszem,
Hogy látom a világ milyen
A politika, a gazdaság
Az etnikumok s az egész világ
Igazi problémáit.
Hangom mégis elcsuklik.
Egyszerűen túl kicsi vagyok
Csak próbálkozhatok…,
De nekem ez is elég,
Míg tudom, hogy van cél
Míg tudom, hogy van egy küldetésem
Mit a világ fel nem érhet.
Az irodalmat kell ápolnom,
Megőriznem, s továbbadnom
Utódainknak, más alkotókkal
És más rétorokkal
Együtt. Kéz a kézben.
Majd belenézek a messzeségbe
A Duna parton zsebre tett
kézzel állva.
S előttem fel-fel tűnedez
A csillagokba szállva
Nagy írók, költők arca
Kiknek a harca
Mától az enyém.
S újra elfog a remény,
Ha ők velem vannak.
Erőt adnak.


Én nem akarok érzelmeket tanítani
Csak mindenkinek megmutatni,
Hogy érezni lehet, s érezni kell
Hogy meglássák a jót, a szépet
Egyetlen falevél esésében,
S a másik ember szemében.


Erre törekszem, míg meg nem halok
Míg értem nem nyúlnak hosszú karok
S én, mint egy örök árnyék
Melytől megvonják a fényt
A semmibe olvadok.
S bár testben elsorvadok,
De lélekben csillagként ragyogok
Az esti fekete égbolton.


Ez az egyetlen mi nem enged
Saját életemnek véget vetnem.
S egyre csak arra késztet
Hogy aktívan éljem az életem.
Mert mindaddig vagyok csak magam,
Míg hiszek benne: Küldetésem van!