Most, húsz év után
iszonyú mélységből
felkiáltasz hozzám.
A múlt távolából szólítasz.
Lelkem bele rendül.
Ajkam hajdan kesernye
el illant már .
nyelvem lebenye
ízetlen
rögöket
tapogat.
Hól vagy ?
Merre ?
Miért ?
Miért idézed ,
hajdan ragyogó napjait?
A Duna illatát?
A sziget üde levegőjét?
A romkerti padot?
Ámor kacagó illata
szívembedöf,
és szájamban
keserű nyál tapad.
Miért idézed
a pályaudvar füstös bűzét?
A hazugság átlátszó ablapát?
Az oktalan-céltalan napokat?
Húsz év kínját?
Az emlékek
az idő rácsain átszivárog
vádól.
Vádol egy hibás napot,
hibás órát, pillanatot.
Mindkettönk hibája,
most már tudom.
Húsz éve bünhődünk,
csak...
Álmomban jöttél vissza
Nem szoltunk csak...
Álltunk némán,
és fogtuk egymás kezét.
Könnyeink megtörő fényén át...
Kerestük egymás tekintetét.
Máskor...
Hirtelen megjelentél...
Majd...
Ugyan úgy eltüntél.
Csak...
Szemednek sugara csapott meg.
Olykor kereslek.
Érzem illatod,
szájadnak bársonyát
Most...
Most még itt voltál,
valahol,
valamikor.
Mindég újra,
és újra,
rádöbbenek,
hogy elvesztettelek.
Emlékszem.
Emlékszel teis?
Egyszer megátkoztál.
Azt montad :
" ha valaha elhagysz,
azt kívánom,
sose légy boldog,
mindenkiben engem,
hozzám hasonlót keress."
Fogott az átok.
Álmaimban és ébren is,
csak téged kereslek.
Itt idegenben, azt hittem,
megújul az életem.
Most húsz év után,
lelkem mélyéből
szólasz hozzám.
Egésszen érthetőn,
fülembe csengőn;
hát nemérted?
Még mindég,
örökre, és végérvényesen.
Szeretlek !
Szeretlek !
Szeretlek !
Most húsz év után kellett,
megismernem,
érzelmeim, nagy hord erejét?
Üzenek,
nem...
Írok,
nem...
Felkereslek...
Ó én balga.
mind ezt nem tehetem.
Ki tudja ?
Férjed van, családod.
Te...
boldog vagy.
Mert én akkor, ezt kívántam néked.
Kérlek hát, old fel átkodat.
Talán még...
Nem késő.
Éltem delén,
újra kezdeni.
Nem !
Átkot csak kimondani lehet,
vissza vonni nem.
Azt hiszem, csak egy utam maradt,
egyedül.
Vinni keresztemet,
mig a boldogító halál,
meghozza megérdemelt gyümölcsömet.
Talán...
Majd...
Odaát,
a...
lelkek birodalmában,
ölelkezünk.
1983, Február.