Magam vagyok, s közben indulok hazafelé.
Az ajtó fényes, mintha az öröm szétvetné.
Pedig nem voltak az utóbbi napok sem jók...
Feldúltak mindent, a falon már mászik egy pók.
Remegő kezem a rozsdás kilincs után is
Nyújthatnám, de nem szól fejemben a golyóbis...
Nem mondja, hogy muszáj mennem, de érzem, hogy kell.
Lelkem bűneiért az ajtó mögött felel.
Húz a szívem, erősen húz az ajtó felé,
Mégsem érhetek beljebb, csak az ajtó mellé.
Nincs lakat a záron, talán be lehet menni,
Nem kell mást tenni, csak szívem kulcsát keresni.
Az sem kell! Be akarok jutni már! Ég ígér!
Hiába ígér földön, fent csak Isten ítél.
Az ajtó nem nyílik ki, pedig taszajtom én.
Itt kell maradnom, az élet füves mezején.