Lassan a dolgaimat bevégezem,
amúgy már mindegy,
a rendbe belesajtolt kincseimre
málló vakolat dercéz,
valahol, a közelben
sárba ontották a reményt,
és dermesztő hideg,
csap ki a valóság orrlyukain
ahogy rámmered,
kicsontoz szavaimból a távol,
hogy csak igazuk fehéredik
a salétromos közöny
parttalan árkaiban,
(kinek mondjam el)
senkinek nem kellenek...
csak még a legszebb kincsemet
tenném a sorba, a többihez,
verdesve csapdosó madaram
kitárt ég-kapuban,
fent hasíts, fent a magasban.