Lassan hajnalodik...
Lassan hajnalodik, bámulom a holdat.
Fájó emlékekbe burkolózva - megint.
A decemberi éj, a rettegett holnap,
tarkómra jéghideg bús permetlevet hint.
Idegennek tűnik minden mi enyém volt,
már saját magamat sem értem teljesen.
Nem vagyok más csak egy barna, alvadt vérfolt
mit anyám szült egykor és becézett: - Szívem!
Szerelemre hozott erre a világra,
ó hányszor de hányszor pusztultam már bele...
Vörös tócsám lett ma, kendőm selyemágya,
melyben egykor szárnyalt szép Nimfám éneke.
Lassan hajnalodik... Csupa fekély a hold.
reszketve álmodom a haldokló jövőt!
Nimfám fűzfaága messzire elhajolt,
pedig hogy vágytam rá, hogy szerettem őt...
Egy zord autópályán megállt a forgalom.
Azt beszélik, -valaki megölte magát...
A szakadó eső a lezárt oldalon
elmosta egy költő alvadó sóhaját...