Magányos bástya állt fenn, a szirten,
Jócskán a tenger szintje fölött,
Zömök torony volt bús szürke színben,
Egykor tán őrhelyként működött.
Elfeledték bár, mint a tavalyi havat,
De állta, állta a sarat.
Folyvást múló idő nem kímélte;
Rozsdaette foga belémart,
Tavasz finom keze érintette,
S ősz sírt alá haldokló avart.
Nyár vert rá záport, tél fújt rá hideg havat,
De állta, állta a sarat.
Viharos tengeri szél koptatta,
Hol lágyan, hol keményen verte,
Öreg habarcsát mohó víz falta,
Köveit vak borostyán ette.
Vihar döngölte, vetett rá villámnyilat,
De állta, állta a sarat.
Tűzvész mohó nyelve nyalta falát,
Hullámtitán öklözött belé,
Földmély-mozgás rengette padlatát,
Orkán tolta a tenger felé.
Eltűnni látszott, sokszor e harag alatt,
De állta, állta a sarat.
S ha nem természet, ember sújtotta,
Sokszor támadott rá az ellen,
Kő, lándzsa és nyílzápor szurkálta,
Némán állt a katapult ellen.
Parittyakő, kard, gránát űzte, mint vadat,
De állta, állta a sarat.
Majd, ifjú lány tűnt fel az ösvényen,
Egy résébe apró kést csapott,
Megmozdult a bástya, fenn, a szirten,
Aztán mély hullámsírba omlott.
Ellent állt vésznek, állta, állta a sarat,
De szíve feladta egy pillanat alatt.