Móninak(is)
Ha egyszer átlépett feletted a tomboló érzés
s fázósan begombolkozott halvány kifogás
A szerelem sem lesz több,mint röpke éltű kérész
mi tajtékos mámorban végső sírt megás.
A mozdulatlan percre egy ócska lakat kerül
hátat fordít lelked, remény nem ezt igérte
Az áhított nyugalom most benned mélyen megül
csak a kérdés feszít, hogy vajon megérte?