/gondolatok az ajtód előtt/
Nincs szükséged senkire-mondtad,
s én mint bolond önként jelentkező
vadul rázom a kilincset,
Engedj be!
Magányod szorít, nem enged
magának vetélytársat,
így csak a kulcslyuk halvány
résébe suttogom szavaim...
Had legyek mankód, támaszod,
ha kirekeszt a világ,
vagy csak sarokba dobott
játékod, mit néhanap
szemeddel végigsimítasz.
Had legyek mosolymorzsa
a keserűség kenyeréből,
mit asztalodra tálal az élet,
Vagy csak legyek remény,
hogy holnap szebb nap
araszol majd fel az égre,
mely résnyire széthúzza
ablakodon a függönyt,
s akkor majd felnövök
benned, mint hit,
hogy érdemes
- talán-
kinyitni az ajtót...