Hosszú haját beszínezte
a meggyötört teher.
Szeme kékje elhitette,
hogy nem lesz baj vele.
Még látom ahogy ül pihenve,
kezében tű, cérna,
ölében himzés, sietve
jár reszkető újja.
Az idő elszállt felette,
betegség emészti.
Féltve nézi, hogy gyermeke
hogy fog majd felnőni.
Könny nem gurult soha arcán,
pedig tudta mi lesz.
Nem mutatta soha ha fájt,
adott erőt, hitet.
Csak most látom mit vesztettem,
mi várt volna még rám.
Gyerek voltam, nem értettem!
Csak most, hogy ő nincs már!
Hosszú haja rövidebb lett,
minden szál hófehér.
szeme kékje már nem fénylett,
nem mondott több mesét.
Tőle tudom, hogy a világ
lehet szép és igaz.
Rajtunk múlik hogy a virág
nyílik vagy elhervad.
Megtanított imádkozni,
hinni hogy lehet jobb,
megtanított ember lenni,
tisztelni azt mi volt.
Tavasz volt, halk szellő szárnyán
suhant el a lelke,
ott feküdt kórházi ágyán,
mintha szenderedne.
Gyerek voltam, nem értettem!
Csak most hogy ő nincs már.
Úgy fájt, mégsem könnyeztem meg,
Drága édesanyám!
Köszönöm, mindent, hogy élek,
ember lett belőlem,
erőt ad szavad ha félek,
hitet, s hogy reméljek.
Mert itt őrzöm, tisztán csengnek,
ha a bánat emészt,
nem felejtem, itt él bennem
minden kedves meséd.
Ha egy angyal szállna hozzám,
s kérhetnék csak egyet,
azt kérném hogy édesanyám,
töltsön velem egy percet.
Nem is lenne szükség másra
többre nem is vágyom,
egy őszinte vallomásra,
büszke vagyok lányom!
2009. 11. 25.