Mesterek
Nagyapám, a kovácsmester
Állandóan kopácsolt,
Lovat patkolt, kocsit vasalt,
Inasokra rikácsolt.
Estefelé elfáradt már,
S leülve a kispadra,
A kertbéli vén diófán
Harkály dobját hallgatta.
- Nyughass öreg, - rikkantott rá,
Doboltál már eleget!
Felriasztod a szomszédban
Bóbiskoló verebet.
Istenuccse, - szólt a harkály –
Mester uram, instálom!
Azt hiszi tán uraságod
Passzióból csinálom?
- Ugyan miből, - így nagyapám,
Unom már az egészet,
Nem bírom a kemény rockos
Dallamtalan zenédet!
- Jóska bátyám, ne szekírozz!
Akkora a családom,
Hajnal lesz tán, mire mindet
Vacsorával ellátom.
Elvégre is kezelhetnénk
Másként ezt a problémát.
Tisztelhetnénk mi egymásban,
Szakmabeli kollégát.
Nagyapám csak nagyot nézett,
Ennek fele sem tréfa:
Hogy lenne az emberfia
Egy madárral kolléga!
- Ugyan kérlek, szólt a madár,
Kis különbség, rá se ránts!
Mesterek vagyunk mindketten:
Én fa-, te meg vaskopáncs!