Itt faggatnak még verssoraid:
„Hogy írhatnám le, mit érzek?”
s az útra, íme, leszállnak a fények:
bánattemetőnek, fájdalom-nyelőnek,
s megszentelni rájuk
szívbehull a hit…
rovod szavak lángját szívemnek vérével
erős, egyenletes, dobogó hűségbe,
remény sarjújába
kéklő hegy dalába
örökre örökös örömbe bezártan,
s kéklábú, zöldszárnyú éj-madara látja
utadon lépteid, a csodát mellettem,
hogy kezed ott piheg,
megpihenő szusszal
égbolt sziromlású, boldog tenyeremben.