Amikor először karjába vett anyám 1945 telén,
Akkor még nem tudtam, mivégre születtem én.
Háború dúlt, a jobb életre nem volt sok remény,
Örültünk, ha néha volt az asztalunkon kenyér!
Korán megtanultam, hogy a munka mennyit ér,
Ember jobbsorsot csak szorgos munkától remélt
Dolgozott mindenki, aki e-honi szent földön élt,
Akkor a szemlélet s a legális törvény is így ítélt!
Az iskolai tanulást, hej gyakran hanyagoltam én,
Vonzott a szerelem, természet, mozgás és a tér,
Hajtott engem az ősi vér és lángoló szenvedély,
Szabadnak lenni végre, talán ez mindent megér!
Apám gyakran intett: tanulj édesfiam az istenért!
A tudás élet, hatalom, csak ez ad majd reményt!
Az akarat, kellő ismeretek nélkűl, mit sem ér!
Tanulni-tanulni, tudni, többet tenni a nemzetért!
Élethosszigtartó tanulás, egy szebb, jobb életért!
Ezt utódainkba plántálni, mint szükséges erényt!
Legyőzve általa, embert érő minden szenvedést!
Tudatosan várva, az áhított Kánaán eljövetelét!
Ezt a verset, Napkorong Irodalmi Klub "Küldetésem van!" témáju pályázatára
trilógia verscsokor III sz műveként küldtem be.