Puha takarót borít az est
A fák végtelen kalapjára
A Hold árnyai úgy vetődnek
A vérző falakra, mint vergődő hal
A kiszáradt partszakaszra.
Ág-ujjaik kérőn kapaszkodnak
Az úszó fellegek palástjába
Mint síró gyermek édesanyja
Ringó szoknyájába
Értő vigaszra vára.
Láb-gyökerei mélyen
A föld porába nyúlnak
Magukba szívva mozdulatlan élet
Száz éves feneketlen kútja
Terheit, örök némaságba zárva.
Minden kihalt, nyugodt, sötét
Simulón szemezik a csillagok
Az éj nehéz bársony köntösét
Ezüst fényük ablakomon ragyog
Egymagam vagyok...