Fények-árnyak háborúja zajong
földközelbe süllyedő
sötét árnyalakok
birokra kelnek.
Alig van a fénynek helye
ölre megy most
sötét színek tömkelege.
Villan a hatalmas égbolti szikra,
robbanó morajlás a válasz:
éjbe olvad égiek titka.
Törpe az ember, fél,
idegen a szörnyű erők között,
összerezdül.
Titánok harca zendül,
visszhangzik,
kozmosz tengerébe nyúl.
Könnyekként megered az eső,
zuhanyként zúdul a zápor.
Egy villám hatalmas rést üt
gomolygó felhők roppant torlaszában.
S már ömlik áradattal a vízesés,
kopog, dobog, dübörög
ahogy földet ér...
Alább hagy a zápor,
ritmusa a szívre hangolódik,
életjelekkel mozdul a közel és a távol.
Talált fény csillan meg acél sínpáron.
Már győzelmi tort ül az élet,
a folydogáló sár habjában
én látom csak: sistereg a bánat.
Esővízből utoljára
visszanéz rád az elvetélt álom.
Pocsolyák tükrében villanás,
tovavonulnak égi árnyak
fátyolként úszó felhőfoszlányok.