Ím eljött ismét az ünnep,
könnyemet titokban törlöm.
Az élet sosem volt könnyebb,
nem tudom, milyen az öröm.
Páros magányomba zárva,
mint egy bús, bánatos barom,
búmat borba fojtóm még ma,
régmúlt dalait hallgatom.
Eszembe jutsz drága apám.
-gyermekként játszottál velem,-
Puha kézzel simogattál,
s most, nagyon hiányzol nekem.
Emlékszem, mikor rönköket
széleztünk a fűrész gépen,
súlytól kezem megremegett.
Ököllel találtál képen,
sokáig csengett a fülem.
Először, és utoljára
vertél akkor jól meg engem,
nem ütöttél többet, soha.
Tanítottad nekem szakmád,
s a gyalu siklott sercegve,
forgácskígyót tekert a fán,
arannyá vált a kezedbe'
minden, mit szívből csináltál.
Faragtunk sok hintalovat,
a körhintán büszkén ugrál,
s várják a vad lovasokat.
A bölcső is, mely hintázva
ringatott alvó gyermeket,
kalocsai mintát festve,
népies jelleget kapott.
Az ágyam is, mit csináltunk,
-és a sok bútor és ablak-,
még mindig ott áll szobámban
vidámak voltunk, boldogok.
Nem sejtettük mi vár reánk,
betegség dönt le lábadról,
körbe jársz a ház udvarán,
s magadban halkan búcsúzol.
Búcsúzol már az udvartól
unokák itt kezdtek járni,
búcsúzol a kis műhelytől
többé már nem fogsz dolgozni.
S most itt állok sírod szélén,
elszívok veled egy slukkot,
pálinkát tuszkolsz most belém,
s érted egy imát mormolok.