Felhőfátylak mögött
bujdokolt a Hold, fénylett.
Néha sötét felhőcskéket
- akár álarcot - rántott maga elé.
A szél is pontosan úgy fújt,
mint harminc évvel ezelőtt
a Volga felől.
A jegenyefák újfent
sötét árnyakként
bólogattak, hajladoztak
az éjszakai szélben.
A folyam felrázó friss szaga
hiányzott csupán...
A fájdalom ám igazi volt.
Jól irányzott, húsba vágó,
szívkamráimban vájkáló.
Mi ez a kép az éji égen?
Volgai tájak, zúgó nyárfaliget?
Tarkómra szeptemberi zápor liheg,
merülő csónak hullámfogságban.
Próbatétel és feltört tenyér,
hit és szerelem, partraérés.
Lassan legyűrt félelmek,
jövőkép, akár az üstökös.
És tejútnyi lehetőség Olgával!
A Gejzír-szerelemmel,
a Támasszal, a Kihívással,
a Szárnyalással, Ifjúsággal...
Teremtőm,
köddé vált már a tapinthatóság!
Mit kezdjek nyírfácskával,
Volgával,
a mával?
Hisz borostyán gyantaként
vérem csöpög fák odvából.
Mért pulzálnak vadul ereim,
Hold-varázsló miért játszol velem?
Mért dobálsz az égre emlékeket?
Jól tudod: megtört a képsor!
A Volga cirógatása,
illata, halk csobbanása,
zúgása, vihar-iramlása
emlékként
már csak az enyém.
Az idegené,
a Feketevíz-melléki magyaré...
Beférkőzött véredényeimbe:
dobog, lüktet, feszül,
a végső robbanásra vár.