Egyszer a kék a maga
király pompájától megrészegülve,
Hanyagul oda kiáltott a többi színek:
Én vagyok a világ szépe!
Senki nem olyan felséges mint
én vagyok,
fönt vagyok az égen
szépen, kéken.
A sárga csak irigyen
bámult rá nem szól semmit,
de a vörös dölyfösen
tűzbe merengetek a szemeit.
Izzása elárulta amit
a bíbor is érzet:
Hagyjuk itt marára a kéket!
És tódultak a színek
egymás után,
keveregtek a térben
megfestve a világ
legszebb vásznát.
Büszke színünk nézet
utánuk lekezelő mosollyal,
menjetek csak
gondolta
jól eleszek itt magamban!
Nyilván tudják nálam az igazság,
és velem egy árnyalat sem
hasonlíthatja össze magát.
Ott kéklett a tér közepén
de aki arra járt rá se hederített,
az idő csak múlt,
teltek az évek.
Ragyogása csak egyre
alább hagyott,
és csak egy mondat
csenget szívében:
Magam vagyok.
És egy napnak reggelén
arra nézet ahol a többi szín élt,
zöldek, pirosak, lilák, smaragdok,
és meglátta a csodát:
Hogy együtt a sok szín
milyen sokat ér.
Szomorúan magára
tekintve ráébredt a
valóságra:
a többi szín
nélkül értéktelen
a világba.
Mert az árnyalatok és a különbségek
tesznek egyedivé minket,
és mások jelleme mellet
láthatjuk meg az igazi szépséget!