Hiába rügyeznek vidáman a fák
a harc a fájdalom kiáltása száll.
Miért e létünkért küszködés?
Az emberi élet oly kevés
és harcaink a mindennapokért
még rövidítik életünk.
Miért van, hogy annyit szenvedünk...
Egymásért kéne élni emberek.
Mások ellen a dac jóra nem vezet.
Milyen érdek, milyen vágy teszi velünk,
hogy együtt békésen nem élhetünk.
Így vesztébe rohan a világ.
Mit egyikünk épít
más pusztítani vágy.
Ősrégi otthonok, templomok
és életek omolnak lábai
elé egy akaratnak.
De mit akarnak
kiknek kezükben a hatalom,
társaik sorsa.
Gondolnak-e arra,
hová vezet vágyuk, az uralom.
Ám a természetnek van
még küldetése,
hogy mit ember kapott,
élvezhesse végre.
Amit a gonoszság
miatt lerombolnak,
helyreállíthatja majd
egy békés holnap.
Addig is úgy érzem,
kell valamit tenni:
hogy tanuljak, s mást is
tanítsak szeretni.
Szemünk és terheink
az Istenre vetni.
Ő segít hordozni,
amit már nem bírnánk
s nevethetünk bátran,
ahelyett, hogy sírnánk.
Életünk napjai reménnyel telnének
s lenne új értelme az emberi létnek.