Millió gyémánt csillog a tetőkön,
A kéményből füst száll az égbe.
A sütőkben sül a finom kalács,
Édes illata messzire ér az éjben.
Kertekbe oson, bódítva, szédítve,
Tucatnyi éhes, borzas ebet.
Olyannyira finom illat ez, hogy
Otthonától messzire csalta az egyiket.
Szegény kutyus ment orra után,
A magas hóban prüszkölve.
Szaladgált a faluban fel és alá,
Oda- vissza, s körbe-körbe.
Nagy nehezen rátalált a finomságra,
Mit elszántan keresett órák óta.
A cél az ablakban hívogatta,
S a házból szólt a boldog nóta.
Itt az alkalom, tenni kell valamit.
Hiszen nem figyelte senki.
”Most vagy soha” gondolta tétován.
„Most kell ugrani, most kell megszerezni.”
Megfeszültek izmai, már lendült volna.
De ekkor egy bajszos harcos ugrott oda,
Villogott szeme s fújt figyelmeztetőn,
Karmát kieresztve, szőrét felborzolva.
Megijedt és nem ellenkezett.
Értett ő a szóból s lassan elkullogott,
A haza vezető utat kereste mindenfelé.
Korgó hassal, fájó szívvel ballagott.
Messzire kóborolt s hiába szaglása.
Boldogtalanul, éhesen, fázva,
Ismeretlen utcákon bolyongott.
A hazavezető utat sehol sem találta.
S mikor már végképp kimerült,
Egy ismerős hang csapta meg fülét.
Nem mert elhinni, hogy jól hall,
Arra iramodott tüstént.
Édesebb volt számára a hívogató szó,
Mint a csalfa kalács illata.
Szeretetet s meleget jelentett
Gazdája hangjának lágy dallama.
Meglátta az ismerős ajtót,
S örömmel telt meg szíve.
Ölelést kap otthon, simogatást.
Nem megy többé ilyen messzire.
Egy dolgot örökre megtanult
A hideg kegyetlen úton,
Egy életre megjegyezte, hogy
Mindenhol jó, de legjobb otthon.