Csendes az ég, éjszaka van, az erdőre ráborult a sötét,
a búsképű lovag mégis idekint tölti boldog éjjelét.
Gyönyörű volt az álom, mert ilyenkor látja legszebben őt,
a káprázatos Dulcineát, a varázsolt szeretőt.
Nem olvastam Don Quijote történeteit, csak hallottam én,
hallottam, hogy harcolt, lovag volt, de nem a lovagok idején.
De talán szebb volt a lovagkor, mint az utána még következők.
Melyik kor nem volt bámulatos, ha volt még egy utána jövő?
Vágyakozó, égi öregember, ki úgy akart elszakadni
a földtől, hogy azután már mindörökre ott tudjon maradni.
Boldog volt, amíg szörnyen el nem szakajtották őt kedvesétől.
Amíg viszont áll a világ, marad valami az ő szívéből.
Kedves Sancho, nem ér mit sem ha malmoktól lovagod véded.
Nézz csak magadra! Szigeted eldobtad, belőled is bolond lett!
Unatkozó, gúnyos spanyol bárók rajtra ne nevessetek!
Harcoló, felbőszült lovag elől menedéket keressetek!
A becsület, az adott szó mindennél drágább- a szerelemnél…
Mert Dulcinea azt súgja: megtalálnál, ha nem is keresnél….
Célhoz érne már, szomorún hazahúzza a lelkiismeret,
még ha fel is ad vele szerelmet, boldogságot, életet…
Antónia takarta le szemét nem a harctéren, az ágyban…
Don Quijote és Dulcinea táncolnak az álomvilágban…
Én is ott táncolok egy múlt korban, de őtőle messzebb,
mert egy vágy, egy álom, egy képzelet mindig káprázatosabb, s szebb…