Itt vagy bennem.
Élsz, lüktetsz,
tapintom sokszor
lélegzeted.
Most nem kapkodsz
mint akkor
levegő után,
a pulzusod is
életritmusra vált,
létünk
mégis cudarul zilált.
A táptalajod vagyok,
hallgatag lelked menedéke.
Űri jelekkel értekezünk
holdtalan éjszakákon
amikor a Volgáról fúj a szél
szemünk istenekhez révül.
Megnyugszik minden,
a holnapi fény is
a helyére térül.
Végképp tüdőmre hangolódtál,
fohászkodunk,
együtt lélegzünk,
nyugodt
furcsa
szomorú
szimbiózisban élünk.
Élünk?