2009.12.12.
Mint világvége,
tör rád egy érzés,
kínoz, széttép,
nem szabadulsz!
A Kopott szobádban,
lámpa fénynél,
vaskarmok tépik
szíved vadul.
Félsz...
és könnytől riadt szemed
csuknád szorosan.
Ki ne szökjenek!
Nem láthatja senki,
nem engeded,
hogy mi kínozza
most lelkedet!
Csak sétálsz fel-le,
halkan súgod:
Nincs baj!
Mégis most térdre rogysz.
Ne félj, hidd el,
kopott kis szobád
hallgat, megőrzi bánatod....
és sírj, csak most,
mert néha sírni kell!
Hogy szárnyalni tudj
majd holnap is!
Hát sírj, csak most,
mert néha sírni kell,
zörögve hull le
a bú-bilincs.
Mi elzárta eddig, ne szökjenek:
a fáj, a bú, a nincs tovább!
Néhány könnycseppben elveszett.
Megbékél benned a zord világ!