Szomorú utakon...
Pótléka vagyok a nincsnek
az én igenem szegényes darab
pőrén a tükörre tekintek
mindenem véres borotvahab.
Erőltetem rád bőrömet
testemen hült helye kezednek
árnyéknyakadra ékkövet
simítok őrülten szeretlek!
Már nem látok beléd mint régen
csak dobálok rád sok fényes kacatot
de köddé foszlik mit' tőled reméltem
álomfestményeim mindegyike halott.
Bőröm darabjait küszöbre tetted
eleven húsomat szögesdrót járja át
még ott ragyog könnyfénye szememnek
még láthatod légváram sárfalát.
Pótléka voltam a nincsnek
mert amim volt skatulyában maradt
hiába hívogattak aranykilincsek
nem járhattam át a márványfalat.
Sorsunk keresztjén bádog isten feszül
karjával mutatja a két végtelent
utunkra bíbor-fekete naplemente ül
s varjak károgják múltba a jelent.