Karácsony volt
Állok az utcán.
Tapintanám a tapinthatatlant.
Az árnyéktalanság árnyékába öltözök.
Minden mozgás mozdulatlan.
A hallgatás hallgatását hallgatom.
Az álom vére végigcsorog arcomon.
A szív dobbanása, a vak szerelembe való remény.
Magamba szívom a fák illatának
csendességét.
Pihekönnyű pelyhű hó olvad szét
arcomon.
Az öreg templom érckakasa
bámul rám.
Karácsony volt.
Fagyott könnyek takaróznak lándzsahegyű
vaskerítésen.
Hátam egy fához támasztom, izzik, hasogat
minden emlék, mi felőled árad felém!
Nem akarlak hallani, látni!
-MENJ!
Nem akarom hallani vibráló
zöld szemed szavait, látni
némán nevető ajkad táncát. Suttogó
sóhajod mosolyát.
- MENJ MÁR!
Karácsony volt!
Karácsony. Legalább ezt a szót hagyd meg nekem.
Hagyj élni, ahogy nem lehet, legyen mátkám
AZ ELÁTKOZOTT SZERELEM!
S ne kapjon értelmet a szeretet.
Keress hős vitézt, ki könnyedén visz kelevézt.
Térden állva nyújt fehér zsebkendőt feléd.
Mi kell még? Semmi nem elég?
MIÉRT NEM MÉSSZ?
Karácsony! Ordítok!
Feltépem mellkasom! Ez az ajándékom Neked!
Minden dobbanása a vak szerelem Növekedése.
Az álmok ábrándja, remények vérének
Edénye.
Tied, mert másé Nem lehet.
Énekelj altató éneket,
Takarjon be zöld lángoló szemed.
- Menj!
Karácsony volt!