még a könny,
a születés boldog könnye
gördült le arcomon,
addig jó anyám édesen
simogató keze tette
azt szárazzá.
felsírtam.
milyen érces,világba'kiáltó
hang,törte meg a csendet.
melyet a fájdalom és
kínzó gyönyörűség leple
takart be.
másnap,
a már kisimult ráncaimon
kacsingatott sz őszi fény,
mely akkor bejárta
testem minden szegletét.
szeretve szerettek.
szeretve szerettem.
múló éveimet fojtón kerestem,
nem értettem,mi az,mi fáj,
ha esetleg egy durva
hang kiabál.
ezer öltéssel
varrtam be a rosszat,
amint cseperedve a föld fölé
nyúltam,megtaposva az anyaföldet
valahányszor,néma madárként éreztem
magam akárhol.
szárnyaimat teregettem,
mert szeretve szerettem.
majd egyre lentebb éreztem
milyen szorító a lánc,
mely helyettem
markolta az idő vén kezét.
súlyától még a józan is elveszti fejét.
Én is elhagytam.
magam mögé bújva
megsirattam.mint
egy ódát,mit petróleum
lámpa fénye jár át.
s döntöttem,végre.
gyermeknek lenni csak
egy álom szüleménye,
mert attól a perctől kezdve,
hogy hangomat megmutattam
e kegyetlen világnak,
magamra takartam
minden melegségét
a kegyes magánynak.
(40.születésnapomra)
2009. szeptember 22.