Depresszió
Csak az álom
az ne jöjjön!
Tüzes szekerén hanyatt,
nyögve kerékagya alatt
szédelgő nyálon
öklendezőn
a semmit okádva.
Remegve várni
csak várni mégis az álmot...
Nyitott szemmel
görnyedve ülni a sarokba
de az is mintha
más vacka volna,
- gyötrelem.
Meghalni félelem
de ott az olló az ágyon,
izzadó tenyérbe
szorul a végzet,
lepedő fehérbe
szaggat mély sebet
és sír zokog.
Értelmetlen tettek gyengesége
mélyeszt feketére
vörös szemhéjakat
és forog
az elme kaleidoszkóp.
Majd csöndre
sző nyöszörgést a pók,
mocskos kávésbögre
dönti löttyét a földre.
Savanyú borra
nyelni marék nyugtatót...
Hallucinálni kék selyempillangót,
álommadonnát kefélni
rettentő erővel
miközben felemelni
sincs ereje a két karnak,
pedig ölelni akarnak
még egy utolsót.
Ajakba harapni egy szót
ölj meg!
Legyen vége már!
A napsugár
lehúzott redőnyön billeg,
nem jön közelebb a fény.
Régen szétesett remény
haldoklik a kín hasadékán.
Akart magány
örjöng izzadtságba fúlva,
dobálja magát a fájdalom
fejét párnába fúrva.
A falon
óra ketyeg.....
Az elme - beteg....
Vagy csak egy gyenge fos?
Ki mondja meg?
Ki olyan okos?
Ki dönti el
hogy miken megy át
kit így megvisel
egy elvesztett barát
- egy bánatos kutya
- egy tönkrement család...
- vagy létének képzelt alkonya.