Tiszai vihar
Levelibéka brekegett
rejtekén, s esőnek jöttét sejtette.
Szél uszályában a lét viaszsárga szeme
örvényként kevergett,
s jegenyéknek ezüst oszlopa hevesen
jajongva nyekergett.
Viharnak ezernyi csontos keze
a bokrokat földre teperte
s otrombán csipkézve körme hegyével
leveiket szaggatta,
a felkorbácsolt Tisza feketés iszappal
összekeveredve
piszkosan dühöngve ömlött ki a partra.
Hullámok taraja estnek feketéjébe
sötétharagvón kapaszkodott,
s hebegett zokogott
térdeplőjén a táj
óvó-szelíd burkát letépetten,
ahogy jött, úgy el is ment hirtelen,
s itt jártáról csak merengett éjsötétben
a huncutkodó csillagok lecsurgó fénye
– édesen…