Csak állomások, meg vonatok
Egy állomás. Az út egy szakasza most véget ért.
Fék csikorog, a síneken szikrát szór,
egy pillanatra megáll az idő, pezsgőt bont,
majd újra indul, egy véges út újabb állomása felé.
Mert minden év, egy új világba induló vonat,
felszállunk rá az ismeretlen felé,
még nem tudjuk, völgynek vagy hegynek rohan,
vagy elfogy a sín egy újabb állomás előtt.
Utazó vagyok csupán, egy vagonba ülök, maréknyi szalmán,
irigykedve nézem, kik arany kocsiban utaznak,
szolgák hada veszi körül, és mégsem örül,
mert ott, kicsivé zsugorodik a világ, sziklává dermed a szív.
De menni kell, így vagy úgy, alattam fut az út,
mellettem emlékek rohannak, a tegnap már biztos.
Nézem a tájat, kietlen pusztaság, cserepes föld,
töviskórót kerget a szél, pár néma kereszt csak, mi mesél.
Szürke tájakon robog. Ritkán a Nap felé fordul,
olyankor fényvirágok nyílnak, örömkönny öntözi,
kiszínezi a képeket, mint álom ringat
és az ütemes kattogás, lágy dallammá szelídül.
Most megint közeleg egy állomás,
a vonat lassan fékez, majd megáll,
pezsgőt bont az idő, a tegnapra iszik,
majd elindul, egy véges út, másik állomása felé.