I.
Megtört lelkem sír és fáj,
Düh van bennem, kiabál.
Ordít, feszít, felőröl.
Mégsem látsz mást kívűlről.
.....
Átsuhan időn, élet dolgain.
Nevet, mint ha lenne min.
Reggel felkel, este fekszik,
egy szép szóra, pozitívra éhezik.
Ki sebzett volt már, tudja jól,
hiába, mellette a család, s mégis hiányol.
Mikor múlik hát e magányos időszak?
Mikor lesz, mikor az emlék, már csak emlék marad?
Eltelt pár hónap, néhány ünnep is.
S mit éreztem még mindig nem semmis.
segítség lenne tán, arra az emlékre mely már rém...
ha a feledésért egy kis amnéziát kérnék Én.
II.
Szerettelek én kis naiv.
Hittem benned, ki nem gyanít!
A múlt a múlté,gondoltam meghagyod.
Mind azt mi akkor volt...
Hisz elmondtam, vártam rád,
ki álmaimban álmot lát.
De te elárultad vágyaim,
bemocskoltad terveim.
Álarcot húzva magadra,
kígyóként, nőket marsz halálra.
Vérszívóként fogyasztod belőlük:
Hitük, Örömük, Szeretetük!
S a szégyenérzet...Oh, az mi?
Akkor se tudnád, ha mondaná valaki!
Így hát...
Gyűlölöm, kit szerettem,
megvetem, kivel terveztem,
de átkot én rá nem szórok,
mindent az Úrra bízok.
Csak annyit mondok még,
amennyi voltál, belőled annyi Bőven ELÉG!
III.
Régen álmaimban élt egy herceg,
de nem szőke volt, és nem is Urigyermek.
Gazdag volt ő, mert szíve nagy volt, hite oly erős,
tudta mit mikor, s hogy miért felelős.
A munkát sem vetette meg,
s mikor ölelt, Engem ölelt meg.
De mindez csak álom, nem egyéb,
mert a valóságban mind szegény.
Nincs olyan, ki csak egyet ölel,
s másért Téged nem hagy el.
Találsz viszont csalfát, százat.
Kik csak felbolygatják nyugodt házad.
Kifosztják szíved vagyonait.
Majd mosolyogva hagyják hervadni szirmaid.
Ezért hagyd az álmokat, ha jót akarsz,
jobban jársz, ha egyedül, realista maradsz.
Ha bezárod szíved kapuját,
hogy senki, vagy csak az juson át...
ki napokat harcol át,
s így kőszívemből rózsát csinál!