mint galaktikák
távolodnak világaink
szeretkezéseink még
közös napkitörések
szilaj csillagviharok
ám hulló verejték hűti őket
vissza nem térő üstökösként
merülnek didergő mindenségbe
még kebled duzzad
combjaid mélyében
kitörni kész láva
megrokkant viszont a fény
csonka lett szellem szárnyalása
az emlékek
nem bútordarabok
idegszálakkal átszőtt
hatalmas hús-vér gubancok
nem boríthatsz fehér leplet rájuk
az éjszaka csendjében rohamoznak
szaggatnak vérző szájjal
cirógatnak
gyöngéden helyeznek sziromoltárra
pulzusölő ódát zengenek
visszahozhatatlanságról
különböznek világaink
valójában hidegen hagyott
nyitva felejtett lelkem
hiába vittelek templomomba
szerelemimát más-más nyelven mormolunk
a holdfény szavait csak én hallom
lábát tört piciny madárkát
én gondozgatom
magam sírok csak együtt
a meggyilkolt szilvafával
s a párt váró finom rezdülések
itt maradnak nekem
nem is kérded
velük mitévő legyek
jegenyefákkal táncoló őszi szelek
mellkasomba markolnak
nekem hoznak
volgáról, dónról megcsonkult emlékeket