Templomba készültem egy vasárnap,
Késve, siettem a cintermen át,
S miközben lábam a füvet taposta,
Egy padon ülve, észrevétlen
Egy öreg hang szólt hozzám:
Sok van még a Napnyugtáig ?
Te, fiatal, keresztény barát.
Tudod, nem hittem volna,
Hogy valaha várni fogom a véget,
Oly sokat fetrengtem a Föld porában, szenvedések.
Az Idő fúrt a Nap sugarával s égetett,
Életem volt minden mit akarsz
Állati módra ember,
Egyszer-egyszer virág...
Most harang, mely veszekszik az Éggel, lásd.
Ma csak hallgatom...
A sírnak üressége, mint egy agyagkolomp,
S várom a hűsítő véget,
Vajon sok van még fiatal barát, csak kérdem ?
S válaszod...
Tudod mit: vegyél egy maroknyi földet,
Fejemre szórd szenteltvíz helyett,
Keresztelj meg vele,
Úgy is világnak árnyéka szívemen ragyog,
S oly közel a végem.