nézd a két kezemet:
a hold homokként átfolyik
horgadó ujjaim között,
karcsú életfa-derékon
méri át az álmaim s a való
számtani közepét:
mintha csak éjben, sötétben
éltem volna ez idáig,
a föld sziszeg a hideg dalban
mi ömlik egyre rá:
sötét, nyákos vér nyálazza
az arcomba dülledő rögöket,
csak állok keresztutak
csillagágai közt, a jövő
elvérzik szétfutó árkokban…
kezed nyújtod, összezárod
szétterült ujjaim, s a szétfolyt
holdat kovásszá gyúrod,
új sütet hold, új sütet élet
gömbölyödik áldott katlanban,
s mintha révületben, így látlak téged,
ahogy nézel hosszan, s tekinteted
széttolja árnyak raját bennem,
a gondolatokat szálazza most
gondosan, a jót, a szépet,
külön a sírást, a kiáltást,
a simogatást, a gyengéd szót,
a napra kibújtat, a meseszépet.