Meggyújtom illatos mécsesem,
behúzom a függönyt, megvetem az ágyat,
ebben a szobában csönd legyen,
és béke és nyugalom. Ma újra látlak.
Az ajtóban tegyél le mindent:
munkádat, gondjaid, túlhajszolt életed.
Miattad ég a gyertya itt bent,
libbenő lángjánál csak arcom nézheted.
Oldódj fel most az ölelésben,
feledj el karriert, családot és társat,
s reggel, ha indulsz, fenn az égen
ne legyen felhő sem, rád ne vessen árnyat,
ne is nézz vissza, én sem kérdem,
mikor jössz majd újra. Itt leszek és várlak.
(Mezei Katalin)