Úgy szerettelek,
mint az éjszakai lepke a lángot
viszonzatlan, dőrén, esztelenül
örökkévalóságig váratva a mámort
mielőtt testem a fénycsóvába merült.
Úgy szerettelek,
mint egy hullócsillagot, mi távoli
tudtam, hogy hamar eltűnik és ennyi,
kedvem volt magam mégis feláldozni
de elmúlt a gyönyör s nem maradt semmi.
Úgy szerettelek,
mint hangtalan morajló, néma hegyomlás
vágyam kavicsként hullott le a mélybe
varázsütésre megszűnt a fájó sóvárgás
és egyszerre eltűnt a pokoli éden.