A Nap mérlegként tarja ezt a napot tetőfokán,
S az Ég elajándékozza magát a Föld vizének.
Ártatlan szemekkel megy a barmok serege,
Ijedt, kidülledt szemükben ott a félsz,
S lépkednek félénken.
Látják árnyukat a folyó sodrásában,
Ahol még látni a kiváncsiskodó leveleket,
Mélyen, mintha minden egy mesében volna
Talán álom, talán valóság lehet.
Nem rejthetsz el semmi a valóság elöl.
Csak a vérem kiabál a varsolci erdőben.
A gyermekéveim után vágyódom,
Mint egy öreg szarvas,
Mely borját elvesztette,
Egy óriás fülsüketítő zajban,
A halál éjjelén, szétszakadva...
Semmi hogy összetartson,s nemfeledve.
Talán elvesződött ott a hegyoldalban
Vagy a föld nyelte el.
Hiába is várom, hogy hírt kapjak felőle
Csak barlangok kongása hallatszik
Mint patakok az égből,
A föld mélyén visszhangzanak,
Nagy vihart kavarva
Az ijesztő képek egy mozaikot türelmesen raknak ki.
Vér válasz nélkül.
Ó, ha csend lenne olyan jól hallatszana,
Ahogy a tehénborjú a halálba lépked...
Tovább sodródom az útamon,
Számra fejkötőjét nyomom,
Szorított ököllel mindent hallgatásra ítélnék
December huszonegy, kettőezerkettő
Csend, Napfordulat . s jöhet a következő.