Harmatittas nyugtalan csőröd,
vad szeleket szégyenítsz,
s mint üres halom,
omlik le előtted a fejdísz:
éhes totemünk vagy,
ajzott nyilunk feléd
sosem mutat,
ha kell, elejtesz
nyulat s kobzos,
vén majmokat;
szelíd méltóság röptöd,
a hegyeket legyőző,
múlhatatlan szent fohász,
bár rőt szemed
vadak nyomát issza;
a hajnalból fakadtál,
mint ezüstöt felhősuhogás:
ha kell, érted pálcát törünk,
s ragadjon el minket
vad harcok szele:
gyűrűző lelkünk érted él,
mint hulló fény édes lehellete...