Nosztalgia
Kicsiny lakom a béke szigete,
Nem is hiányzik nékem semmi se.
Talán csak az a lázas ifjúság,
Amely egykoron vívott száz tusát.
Mert hős voltam én, szerelmes, szabad,
Mint erdőben az istenadta vad.
Kit tüske szúr, és az ég jege ver,
Farkas kerget, és vadhajtó terel.
Hóban lapul, majd futásnak ered,
Míg el nem rejti őt a rengeteg.
Szomjas őz, aki forrásvízre jár
Ha sugarával tikkasztja a nyár.
Nem ejtett a szám soha se panaszt,
Én reményekkel vártam a tavaszt.
Éberen őrködtem mindig, tudva
Benő a vad dudva elaludva.
Zöld ágra vergődtem, és megélek,
Mégis olykor fellázad a lélek.
S lehet, hogy a sznob világ elítél,
De hiányzik, az a nyár, az a tél!
Élnék az erdőn, mohos barakkba’
Gombát szedve, szép botot faragva.
Ám most szívem halkan elzokogja,
Hogy az ember saját sorsa foglya.
Damoklész kardként lebeg felettem
Múltam, mit soha el nem temettem.
2010. 1. 9.