2010. 01. 09.
Arcomon egyre ritkább a mosoly.
Fáradt szememből eltünt a fény.
Lelkemben üresség, bús csend honol,
Feledtem, nem hiszem már a mesét.
Hogy jobb lesz, hogy más lesz,
hogy van harc mi éltet,
Hogy élhet, hogy félhet,
érezhet még szépet...
lelkem ... mi mára csak tépett madár.
Földön botorkál, és többé nem száll.
Reméltem, hittem, hogy jobb a világ,
csak rajtunk múlik, mi vár még ránk.
Ha hiszünk, ha teszünk, ha nem adjuk fel,
ha őszintén élünk, csoda jön el.
De nem jött, sosem jött,
csak rossz, csak keserv.
Igéret .. hogy jobb lesz!?
Csak szó, üres jel...
lelkem.. mi mára csak tépett madár,
a földön botorkál, és többé nem száll.
Még érzem a szelet, még kell az mi szép,
még vágyom, még érzek, csak egy nincs .. remény.
Még kérném az égtől, segítsen ki hall,
bár hinném hogy hallják .. de a remény meghalt.
Ha oly társam lenne,
ki tisztel, szeret,
ki törődne velem...
még hinném .. .lehet.
De lelkem már mára csak tépett madár,
ki a földön botorkál, és többé nem száll.