Zongoravizsga
Belépek a vizsgaterembe,
Hová a tanítványok ültek le.
Szemben a jól ismert zongora,
Mellette tanárom alakja.
Leülök az egyik székre,
Még éppen időbe’,
Mert ekkor beözönlenek a vendégek,
Azok, kik minket látni szeretnének.
Tanárunk feláll és üdvözöl mindenkit,
Majd bejelenti, ki következik.
Egy szőke kislány ül a hangszerhez,
Remegve, hisz első vizsgája ez.
Csak lassan és pár hangot játszik,
De hát, mégis zongorázik.
Eszembe jut, e dalt én is játszottam.
Milyen rég volt, talán csak álmodtam!
Én nem izgulok, tudom, majd később jövök.
Míg ők játszanak, én gondolataimba merülök.
Hol vannak a régi vizsgákról a nagyok?
Kiknek zenéje akkor hitet adott…
Hallom a címet, majd engem szólítanak,
Felállok, minden szem rám tapad.
Félénken meghajlok, majd a zongorához ülök,
Nagyot sóhajtok, majd egy hangot leütök.
Aztán csak játszok, mintha nem lenne ott senki,
Pedig csak dermedt csendben ül mindenki.
A lábam, az ujjaim maguktól mozognak,
Szinte élővé formálják a dallamokat.
Vége a darabnak, tapsol mindenki.
Vajon észrevette valaki,
Hányszor elrontottam?
De nem, a végén csak dicséretet kaptam.