Hiába kutatlak vakságom terített asztalán
Csak halk emlék-foszlányokban dajkállak magamban
Mi egykor látható volt, ma láthatatlan
Agyamban motozó kósza pillanat csupán.
Kócos régvolt szavaidat fésülném hajamba
De az idő gátat vetett, a nincs közénk zuhant
Mint szavakon érlelt lélek-kövek hullnak
Opálos emlék-terheid, a jelen hasztalan.
Pilleként fújom szerte-szét felsejlő énedet
A gyökértelen múlt feslő lábnyomán
A léted már csak tompa fénysugár
Egy sosemvolt világ… tovatűnt képzelet.